Régen télen, hidegben mivel kezdték a reggelt az emberek?

Legalábbis akkor, mikor csúszott a járda? Teszem fel - mint ma is - itt-ott ónos eső esett, vagy egyszerűen a köd lecsapódott, és odafagyott a kőre...
Ma mifelénk csak teli talppal, stabilan lépve lehetett közlekedni, lehetőleg gumi talpú cipőben, mert minden más módszer elcsúszást eredményezhetett volna. 
Gyalog tettem meg nagyjából egy kilométert a Piac fele, ugyanezt vissza. 
Nem nagyítok: egyetlen helyen sem volt felszórva semmivel a járda, mindenki úgy közlekedett, mint a "tojós galamb"... 
A legjobb, hogy egy ideje még tetézve a bajt olyan dőlés szögekkel építik a járdákat, hogy egy jeges napon ember legyen a talpán, aki csak úgy, simán a jégen hasra esés nélkül képes közlekedni - bármilyen stabilan is áll a lábán. 
Hát még egy idős ember...
A régi időkben is voltak közteresek - csak akkor nem a gépkocsivezetők tartottak tőlük, hanem az átlagemberek, a háztulajdonosok.
Nyáron arra figyeltek, hogy ne foglaljanak sokáig helyet a járdából - ha valaki fát, szenet, építőanyagot hozatott, azt lehetőleg aznap be kellett hordania, másképp számíthatott egy szép kis büntetésre - mert állandóan kószáltak.
Ha tél volt, akkor bizony módszeresen ellenőrizték, hogy csúszik-e a járda. Ahol hibát találtak, oda bizony becsöngettek, és jelezték, hogy gond van - takarítsanak. 
Ha nem hajlottak a szép szóra, akkor pedig jött a büntetés. Ez azért kínos volt, mert biztos, hogy híre ment a környéken, meg hát a pénztárcának sem tett jót, kiürítette egy időre.
Úgyhogy nagyi már ősztől - ahogy elérkezett a fűtési idény - már gyűjtötte a hamut, salakot - ezt külön - a fűrészport. De volt mindig 5 kilós csomagolásban só is a háznál, ha hirtelen megoldás kell, ez pillanat alatt vízzé varázsolta a jeget. Már ha nem volt túl hideg.
Ám ez akkoriban gyakran előfordult, olyankor a só semmire nem való. Ekkor kellett a hamu,  ha sok kellett belőle akkor a salakot is felhasználtuk, ha volt, akkor egy kis fűrészpor.
Reggel, mikor 5 körül kinyitotta a külső ajtót - akkoriban még volt ilyen - mindig megállapította milyen napra ébredt. 
Ha esett a hó, akkor felkapta a kardigánt, a bekecset, nyakába a sálat, fejére a kendőt, és már ment is kifele a vesszőseprűvel és a hólapáttal felszerelkezve rendbe tenni a ház elejét.
Aztán nem elégedett ám ennyivel meg, mert tudta, hogyha esett a hó, és eltakarítja - tökéletesen úgy se sikerül. Letapossa valamennyire, ott pedig csúszni fog. 
Úgyhogy minden nagyobb hóadag takarítása után jött a felszórása a járdának - hogy egy elcsúszás miatt nehogy gond legyen.
Ha ónos eső esett, akkor meg bizony félóránként kinézegetett. És ha nem volt járható a járda, akkor bizony salakozta kíméletlenül. 
Ez kifejezetten erre a célra volt jó, hisz darabos volt, nem könnyen takarta be a jég, de ha mégis, akkor sem csúszott, hisz egyenetlen lett tőle a talaj.
Hogy utána elég volt eltakarítani?
Lényegtelennek tartotta. 
Ilyenkor nem azt kell nézni, hogy mennyi időbe telik valami, mennyi munkával jár - hanem azt, hogy ne történjen senkivel semmi...
Fotó: Fortepan.hu/Tóth Árpád

Megjegyzések

A kommentek időeltolódással jelennek meg, mivel az admin. felelős a hozzászólások tartalmáért...vagyis kénytelen vagyok átnézni...