Cipő helyett sokszor "békekölcsönt" vettek


Hát igen... Látszik az arcokon a fene nagy lelkesedés...
De az is igaz, hogy sajnos kellett...
A háború után romokban hevert az ország, elindult az újjáépítés, viszont nem volt elég pénz  a "háznál", ezért elindították a békekölcsön jegyzését, aminek jegyzését - bár a korabeli dokumentumok szerint hatalmas lelkesedéssel fogadott az egész nép -  lényegében kötelezővé tették. 
Nem biztos, hogy felső körökben, mert leírva sehol sem volt, ám vállalaton, később tsz-en belül erősen elvárták minden dolgozótól, hogy akár erőn felül vásároljon kötvényt, kölcsönt. 
Ennek legjobb módja az volt, hogy még a fizetés átvétele előtt fel kellett íratni az épp vásárolni "óhajtott" összeget, a havi pénzt csak eztán kapták kézhez - természetesen gondosan levonva az  épp vásárolt békekölcsön értéket. 
Elvileg ezek 10 éves kölcsönök voltak, de egy idő után a visszafizetést egységesítették, és a még ötvenes években vásároltakat 1972-ben vásárolták vissza.
Volt persze előnye is ennek, hisz nyeremények is voltak, legtöbbször néhány száz forint, de tartottak sorsolásokat is, évente eleinte kettőt, majd a lejárati utáni időszakban már akár négyet is.  
Ekkor aztán remény volt nagyobb nyereményre is, hisz akár 50, 25, 10, vagy ötezer forint is üthette a szerencsés markát.
Azért a jellemző a pár száz forintos "szerencse" volt.
A nyerő kötvényszámok annak idején rendszeresen megjelentek az országos- és napilapokban. 
Ilyenkor aztán  előszedték a szoba kombinált szekrényének ágyneműs részéből a papírokat, és végigböngészték - van-e nyeremény.
Nem nagy reménnyel futottak általában neki, és már gyerekként is érzékeltem, hogy nincs ezzel valami rendjén. Egyrészt úgy voltak vele, nem lesz szerencse, másrészt meg még visszafogottan is erősen érzékeltették, hogy mi a fenének kellett ez a papírdarab, az egésznek - számukra - semmi értelme. Csak benne a pénz, amit igazándiból más, értelmes dologra is lehetne fordítani.
Hisz ha belegondolsz - egy 200 ft-os kötvényt kinyögni egy ezer forintos fizetésből - ráadásul lényegében rendszeresen, azért "nem semmi"...
Persze - még az ötvenes években - rendszeresen jelentek meg újságokban riportok szerencsésekkel, akik mondjuk házat vettek a nyereményből, vagy otthonukat felújították - bár ez inkább urizálásnak számított akkoriban. Szívesebben adtak hírt arról, hogy a nyereményből mondjuk állatokat, vagy valami mezőgazdasági gépet vásárolt a gazda, vagy mondjuk a 6-8 gyerekes családfő milyen szorgalmasan jegyezteti a kölcsönt...
Nagyapám is ezt csinálta. Ott volt 7 gyerek, mint az orgonasíp, másfél évente érkeztek a családba. 
Egy szobában laktak a kicsikkel, meg az anyjával -  új ruhát csak a legnagyobb lány, és az egyszem fiú kapott, cipőt is úgyszintén. 
Élelemre éppen csak hogy volt - krumplit krumplival ettek, és a szendvics is két zsíros deszka között egy zsíros kenyér volt. 
De békekölcsönt akkor is jegyezni kellett. Senki sem kérdezte, hogy bírod-e, nem döglesz éhen mellette?
Hát igen... sokszor a gyerekeknek nem volt meleg ruha sem elég, mert kölcsönjegyzésre ment a pénz...
És lehet, hogy ők voltak az egyetlen család, akik  az összes jegyzett "tőkét" névértéken kapták vissza, mert soha, egyetlen fillért nem nyertek vele - nem voltak szerencsés emberek...
Fotó: Pinterest.com, Darabanth
loading...
728x90
Kommentelési lehetőség a Magyar anzix Facebook-oldalon.
Ha szükséged van egy cikkre, mert megjelentetnéd, kérlek szintén oda írj üzenetet! Köszönöm!