Amikor Mama karácsonykor vendégül látta a szegényeket




Vagyis azokat, akiket annak gondolt...
Régen úgy okoskodtak az emberek, hogy az, aki egész nap megy, házal - olyan munkája van - az csakis szegény lehet.
Mama úgy volt vele, hogy a szemetesek, a postás, az újságkihordó, a számlás, és még a minimum ünnepek tájékán megjelenő kéményseprő is pátyolgatásra szorul.
Így aztán, mikor elérkezett  az ünnepi sütögetés időszaka - ő dupla mennyiségből készítette a beigli adagokat.
Amúgy sem csinált sose keveset, nála az átlagos kelt tészta mennyiség 2 kilóból volt, ő akár egy hét után is megette. Egyrészt nagyon jól készítette, másrészt a háborúk, a nélkülözések megtanították, hogy a szikkadt étel is ehető, legfeljebb többet kell rá inni.
Így aztán csinálta 4 kilóból a beiglit, a fán sült diós kalácsot, egy kis darázsfészket is. 
Aztán meg előkészítette a boros flaskát - nem ám úgy hétköznapian, hanem megadva a módját, még régi, dédijétől örökölt bordós-barnás-cirkás üveget töltötte meg a nedűvel. Mellette a hozzávaló pohár, elkészítve a kávé, az akkor még elengedhetetlen mokkacukor - szóval rendesen vendégül látta a betérőket.
Ha meghallotta a szemeteskocsi hangját - pedig nagyot hallott ám rendesen, de mint minden nagyothalló: amit akart azt észrevett... - már loholt kifele, nyitotta a kaput, és addig a világért nem tért be, míg be nem hívta azt a szegény szemetest, postást, vagy más "járkálóst".
Megkínálta őket a kávéval, egy pohár bort is legurítottak - más világ volt még akkor - és mindenkinek csomagolt is papírba egy kis ünnepre valót. 
Nem sokat, de mégis éreztetve azt: gondoltak rá, valakinek fontos volt.
És ekkor a Nagyi is nagyon-nagyon boldog volt...
Fotó: Fortepan.hu/Urbán Tamás

Kommentelési lehetőség a Magyar anzix Facebook-oldalon.
Ha szükséged van egy cikkre, mert megjelentetnéd, kérlek szintén oda írj üzenetet! Köszönöm!