Amikor a diák-tanár-szülő kölcsönösen tisztelte egymást




Nem volt ám mindig így, mint manapság, hogy egyes iskolákban az úr a diák, a tanár pedig a beosztott. 
Sarkított megfogalmazás, de hogy jellemezhetnénk másképp azt, amikor a gyereknek vannak kötelességei ugyan, amit vagy betart, vagy sem - de akár betartja, akár nem: jogai  megvannak rendesen.

Ellenben  tanára jogai arra korlátozódnak, hogy leadja az anyagot, lehetőleg hozza ki a legtöbbet a csemetéiből, joga van a számonkérésre, joga van a fegyelmezésre, a rend betartatására - de mindezt csak rózsaszín ködön keresztül, dédelgetve, kérve, halkan, csendben - nehogy megsérüljön a diák lelke. A diák persze sérthet, mert a gyermek jogait korlátozni tilos. 
Lehet, hogy rosszul vannak meghatározva a jogok? Lehet, hogy a jogokat, kötelességeket valahogy párhuzamossá kellene tenni, hogy könnyebben felfogható legyen, ezek egymásból következnek?
A diáknak gyakorlatilag szinte mindent lehet -  elmondhatja akár kéretlen véleményét is, hisz jogai töretlenek. 
Nem a legutolsó iskolába jártam Debrecenben, a város egyik legmenőbb sulija volt. Nem volt verés, nem volt ordibálás - egy "pedagógust"  kivéve, akiről a tanári karnak meg volt a véleménye, és idővel el is távolították a suliból. 
De már első nap úgy indítottak útra szüleink az iskolába, hogy a tanítónak szót kell fogadni, mert ő jót akar. Sok mindent meg akar tanítani nekünk, hogy okosodjunk, és az butaság és illetlenség, ha ezt a jóakaratot semmibe vesszük. 
Természetes volt az idő tájt, hogy a felnőttnek nem jó ómen visszabeszélni. Nem azért, mert jöhet egy nyakleves!  
Már pici kortól arra nevelték az embert, hogy a bölcsiben, oviban szót kell fogadni a nevelőnek.  
Ez semmivel sem másabb, mint amikor eljön az első munkahely, és a világ legtermészetesebb dolga az, hogy a főnök mondja meg, hogy mi legyen, nem én, a zöldfülű kezdő. 
Ha ezt nem tanulja meg ideje korán a gyerek, akkor felnőttként igen nagy meglepetésben lesz része, akkor kell majd felfognia saját kárán, hogy a világ mégsem körülötte forog, ő csak egy része.

Nem véletlenül mondták anno a szülők: Megyünk dolgozni. Én a dolgozóba, te meg az oviba, vagy az iskolába...
És a kicsi megértette, hogy  ez egyfajta munkahely, ahol akár van kedve épp tanulni, akár nem, akár van hangulata a padban ülni, akár nem - viselkedni, és legalább nagyjából figyelni kell. 

Még az én generációm úgy nőtt fel, hogy a szülőnek ellentmondás nincs. 
Nem azért mert rátelepedett. Egyszerűen nyilvánvaló volt, hogy a felnőtt felnőtt, a gyerek meg gyerek. Szerették, imádták, megadtak neki mindent - de korlátokat jelöltek ki, mert a korlátok kellenek. Enélkül elveszettnek érzi magát minden ember. Mindig hajszál pontosan kell tudnom, hogy miben - meddig mehetek el.
Ez nem arról szólt, hogy nem hallgatták meg gyerekként mi a véleményem - ők mondták ki a döntő szót, és én azt valahogy elfogadtam egy az egyben, mert a felnőtt jobban látja, mint egy gyermek. Hittem nekik. 
Ha valami butaságot csinált a gyermek, tudta, hogy következménye lesz. 
Nem volt általános a verés - egyáltalán nem. De hogy kijárt büntetés, az fix. Kevesebb zsebpénz, tévénézés visszaszorítása...
A szülő, mikor hazaértél - kérdezett. És úgy kérdezett, hogy lehetett rá válaszolni. 
Nem szimplán: Mi volt az iskolában? - hanem eleve valami általa is ismert problémát tudakolt konkrétan. 
Előfordult persze, hogy titkolózás  volt - hisz az ember nem szeret dicsekedni a marhaságaival. De olyankor aztán ment a nyakhúzás, és szabályosan örültél, amikor végre kitudódott a csínytevés, végre nyugodtan lehettél. 

Régen, ha valami gond volt veled az iskolában - a szülő egy-két napon belül megkereste a tanárt, tanítót. 
Vagy ha a szülőtől ez nem volt elvárható, akkor a tanár próbálkozott, vagy akár behívatta a szülőt. 
Mikor aztán felkereste anyád, vagy apád a tanárt - nem az órára ment be, hanem kint a folyosón, a tanári előtt megvárta illedelmesen, és nem felsőbb rangúként beszélt vele, hanem tisztázni akarta a helyzetet.
Mert tudta: a gyermeke érdeke, hogy ne rontsa tovább a kapcsolatot, hanem simítson rajta, hogyha lehet.
Legtöbbször kompromisszumra is jutottak, letárgyalták - mi a megoldás, mit kellene másképp tenni, hogy jobb legyen.
Tudta a szülő, hogy a gyermeket fel kell készíteni a nagybetűs Életre...  
Az Élet meg tudvalevőleg nem tart cukormázban, nem dédelget.
Fotó: Fortepan.hu/Szalay Zoltán

Megjegyzések

A kommentek időeltolódással jelennek meg, mivel az admin. felelős a hozzászólások tartalmáért...vagyis kénytelen vagyok átnézni...