"A régieknek könnyű volt, nyugodtabban éltek..."



Rengeteget megéltek, de tudtak örülni mindennek

Sokszor mondogatunk hasonlókat, igazából bele sem gondolunk, csak valahogy mindenképp jelezni akarjuk, hogy az, ahogy most megy nem jó, mert kimerítő, fárasztó, idegesítő, félünk, hogy idő előtt rámegyünk.


De régebben sem volt könnyebb egy szemmel sem...
Ott van a Nagyi, akinek élete  jó példa arra, hogy "annyira" nyugodt élete régen sem volt az embereknek.
Sőt...
Inkább a sok baj, ami érte őket megtanított mindenkit örülni a kicsinek, és onnantól a problémákat lazábban vette. 
Mert sokszor a nagy kérdés nem hasonló volt ahhoz, hogy meg tudja-e venni a legújabb mobilt, netán az idén, vagy csak jövőre tudja előkotorni azt a pénzt, amibe a kiszemelt műszaki cucc kerül. Nem is voltak ilyesmik, de ha lettek volna sem az volt a legfontosabb.
A nagy kérdés abban az időszakban az volt sokszor, hogy megéred-e a másnapot. 
Aki ilyen időszakon átmegy, az tudja - hogy nem az anyagi a lényeg, hanem hogy szeressenek.
De nézzük végig. 
A nagyi megszületett 1888-ban Nagyváradon, de már Debrecenben cseperedett. Eleinte nem is volt semmi gond. felnőtt, udvaroltak neki, házasságot kötött.
Aztán két gyereket elvesztettek, a férje pedig tüdőbajos lett. Megpróbáltak minden létező gyógymódot, ilyen gyógyszer, olyan gyógykezelés, szanatórium... Semmi nem használt.
A nagyi ott maradt volna egy kisfiúval teljesen egyedül, amely helyzet akkoriban az éhenhalással volt egyenlő. 
Ezért aztán szerelmes férje megfogadtatja vele, hogy halála után férjhez megy legjobb barátjához, az majd biztosítja számukra a megélhetést. 
A Nagyi meg is teszi. Hatalmas lelkierő kell hozzá, hogy első férjébe valóban szerelmes volt, helyette pedig ott egy iparos ember, felé vonzódást nem érez, soha nem is szerette.  De végakaratot nem betartani lehetetlen.
Ahhoz képest egész jól el voltak mindaddig, míg el nem jött a világháború. Nagyapát behívták, tengerészként szolgált. Hogy, hogy nem - hazahozott egy vérbajt. Megint elvesztett gyermekek, aztán ismét született egy látszatra egészséges. 
Nagyapa ekkor még ipari munkás volt, a két világháború között időszak őket is megviselte, a gazdasági válság idején igencsak meg kellett fogni minden garast.
Aztán jött a háború, szerencsére az öreg már elég öreg volt ahhoz, hogy ne sorozzák be, de közös fiúkat behívták mindössze 18 évesen, aztán majd valamikor 5 év múlva került elő.  Súlyos betegen. Teljesen vakon, félig süketen, és szívbetegen. Később kiderült, hogy az idegrendszerét is rendesen megtépázta a háború.
Közben a nagyiékhoz betelepítettek románokat, németeket, oroszokat. Váltották egymást rendesen, mindent megettek, ami a háznál volt, de az oroszok meg a németek időnként élelmet is szereztek.
A háború után szinte a nulláról kezdtek mindent. 
Ráadásul nagyapám - szokásához híven a legjobbkor (nem tehetett róla persze, csak jót akart) úgy döntött, hogy a háború előtt kiváltott ipart viszi tovább, az új rendszerben is  maszek iparos lesz. 
A városban volt egy nagymenő mester, már külön boltjai is volt, ismert - nehéz volt betörnie. Ennek ellenére elismert lett, munkáját megbecsülték - ellenben az üzlethez nem értett. Próbált az ismert mesternek árban alámenni, ami egy kisiparostól rossz ómen.
Mindegy, elvoltak valahogy. Etették a segédeket, tanoncokat, ekkor már apu, és anyu is ott dolgozott a műhelyben. Apu már látott valamelyest, hallása fél fülére 0 volt. 
Nem lehet azt mondani, hogy meggazdagodtak belőle, de elvoltak. Ugyan csak használt ruhára tellett, de nem ez volt a lényeg, az alapvető  megélhetést biztosította. 
Aztán jött a forradalom, valamelyik oldalon mindig szálkák voltak. Ekkor már nagyapa beteg volt, de dolgozgatott.
Aztán érte egy baleset, és pár nap alatt elment. 
Nagymama pedig ott maradt egyedül immár majd 70 évesen, semmi jövedelem. Mert ugyan világ életében dolgozott, de bejelentett munkahelye, "ideje" nem volt. 
Úgyhogy onnantól apuék mellett volt. 
Ez volt '57-ben. 
Aztán elvesztette a fiát is, de ezt is lenyelte. Megmagyarázta magának, hogy beteges volt, talán jobb is így...
Egész életét leélte szegény úgy, hogy semmiféle jövedelme nem volt, látszatra mindig, mindenben a feje fölött döntöttek. 
Aztán halála előtt 2 évvel annyira megromlott a látása, hogy felcsillant a remény egy kis bevételre.
Ennek érdekében el kellett menni egy felülvizsgálatra, hogy megkapja a "vaksági pénzt"...
Azt a boldogságot, amikor megkapta az első, havi 200 Ft-ot. 
Immár adhatott borravalót a postásnak, ha rendesek voltak, akkor a szemeteseknek is. 
Vehetett virágot elment szerettei sírjára. Igaz, hogy már kimenni a temetőbe nem tudott, de legalább meg volt a tudat, hogy ő adhatott.
És ha rájött egy kis édesség evés, akkor mondhatta, hogy "hozzatok már nekem egy kis savanyú cukrot... de ne kis szeműt, mert azt éjszaka félrenyelném. Éjjel olyan keserű sokszor a szám, muszáj valami édeset enni..."
De most komolyan! Ebben az életben hol volt a nyugalom, a biztonság?  A régiek élete sokkal-sokkal nehezebb volt.
Fotó: Fortepan.hu/Schermann Ákos/Schermann Szilárd
Kommentelési lehetőség a Magyar anzix Facebook-oldalon.
Ha szükséged van egy cikkre, mert megjelentetnéd, kérlek szintén oda írj üzenetet! Köszönöm!