A hatvanas-hetvenes évek abortusz bizottságáról hallottál?

Anyáink, nagyanyáink tudnának mesélni róla. Az ötvenes évek első fele a Ratkó-korszak ideje volt. Lehet ezt emberi szempontból szapulni rendesen, de célja az volt, hogy a háború alatt megcsappant népességet pótolják. 
Az már más kérdés, hogy sokszor embertelen módszerekkel. 
Ha valaki terhes lett, meg kellett szülnie, bármi történt. 
Tabletták még nincsenek, más módszert sem nagyon ismernek a védekezésre. 
Így hát elég gyakran megesett, hogy akkor is kísérelt kopogtatni a gólya, amikor egyáltalán nem vártak új jövevényre.
Ekkor jöttek az illegális abortuszok, végezték orvosok, nővérek - és mivel nem kórházi körülmények között - a kismamát minimum nagyon megviselte, de sajnos sok esetben a műtét a komplikációk miatt az életébe került.
Népesedtünk is rendesen - sok olyan gyerek született meg, akiket nem igazán vártak szívvel-lélekkel, és akiknek a felnevelése, eltartása a szülőknek nehezére esett.  
Egy idő után - részint az egészségügy nyomására - a politika belátta, hogy ez így tovább nem megy, engedélyezték az abortuszt, viszont ennek volt egy kikötése: a terhes nőnek meg kellett jelennie az abortusz bizottság előtt.  Ezt főorvos, és megbízottak alkották, és - a témából adódóan - az emberek magánéletében vájkáltak.
Engedélyezték az abortuszt orvosi szempontból, ha akár az anya egészsége volt veszélyben, akár a gyermek nem született volna épen,   és akkor is, ha a család helyzete olyan volt, hogy egy új jövevény már megoldhatatlan tehernek számított volna. És még egy esetben, ha a nő az abortuszhoz mindenképp ragaszkodna. 
Persze voltak időbeli kikötések, a terhesség 3 hónapnál idősebb nem lehetett. 
Nem ingyenes volt a beavatkozás, fizetni kellett, méghozzá egy átlagos fizetésnek nagyjából a harmadát, ráadásul ilyenkor még táppénz sem járt. 
Ha valaki úgy döntött, hogy nem szüli meg gyermekét, akkor megjelent a bizottság előtt, és ha megkapta az engedélyt, először következett egy egy hetes türelmi idő, amikor meggondolhatta magát az illető. De legtöbbször ez nem történt meg.  Bement a kórházba, a műtét megtörtént, bent maradt még egy-két napig, aztán irány haza, majd jött a munkába állás. 
A gond inkább az volt, hogy mivel ilyenkor jelezni kellett a kórház részéről, hogy jár-e táppénz, vagy sem. Hisz, ha betegség miatt történt a megszakítás, akkor járt, ha nem, hanem más okból, akkor nem. Erről pedig a munkahelyen nyilván értesültek, hisz a bérszámfejtőtől kezdve, a főnök, és még ki tudja kik olvashatták. 
Úgyhogy ez a kor az volt, amikor egy munkahelyen szinte mindenki tudott arról, hogy  valakinek volt-e már terhesség megszakítása, vagy sem. Ha igen, akkor pedig hány. 
Bár az engedélyt általában megkapták, ha akarták - azonban maga a helyzet, amibe hozták ezeket az asszonyokat az megalázó volt. Ahogy folyt a kikérdezés, és maguk a kérdések is a megalázást célozták. 
Aztán valamikor a hetvenes években kénytelenek voltak szigorítani a törvényen, mert a meg nem született gyermekek száma már olyan magas volt, hogy mindenképpen tenni kellett valami.  
Onnantól már csak orvosi, és szociális indokkal lehetett lemondani a gyermekről, már nem volt ott a lehetőség arra: Nem akarom...
Ami persze jó is, hisz ebben az időben már voltak fogamzásgátlók. Még kezdeti szinten persze, de legalább voltak.  
Iskolákban, újságokban megindult a felvilágosítás, a fiatalok sokszor többet tudtak az emberi testről, mint szüleik. 
Akik pedig nem tudtak, azok olvasták az Ifjúsági Magazinok felkapott rovatait. 
Nem csoda, ha kicsit "bekeményítettek" az engedélyezéssel, ami aztán a rendszerváltás környékére megint enyhült, mert enyhülhetett. Ekkor már általánossá vált a tabletták használata, és valójában már csak az kerülhetett ilyen téren nehéz helyzetbe, aki vagy meggondolatlan volt, vagy pedig tényleg hirtelen probléma adódott.
Fotó: Fortepan.hu/Vojnich Pál
Kommentelési lehetőség a Magyar anzix Facebook-oldalon.
Ha szükséged van egy cikkre, mert megjelentetnéd, kérlek szintén oda írj üzenetet! Köszönöm!