Régen a szomszédok összejártak tévét nézni



A hatvanas évek a közös tévézésekről szóltak

Az ötvenes években még alig, a hatvanas évek elején pedig még kevés tévé készülék volt az országban, a városokban sem tudott mindenki venni.
Az utcánkban , ami 30 házból állt  - pontosan három volt. 


A dokiéknak, a mérnökéknek és nekünk.Eleinte, kiscsoportos óvodásként rettentő büszke is voltam, hogy én már nem "diafilmen élek", nálunk már a Tv Maci a "menő".
Így aztán este hét körül rendszeresen vendégeink voltak. Sámlival, kis székkel, szépen felöltözve jött a szembe szomszéd a családjával, Nagy néni magában, aztán az utca végi házból az összes lakó. Máskor meg mások, attól függött mi volt a műsor.

De volt olyan is, amikor mindenki jött, hisz a Ki Mit Tud, vagy később a Táncdalfesztivál olyan igazi kibeszélős program volt.
Ha meg valami jó meccs ment a tévében, akkor a férfiak ülték körbe a készüléket. 
És voltak ám színházi közvetítések is, akkor kevesebben jöttek, pedig nagyon jó előadásokat láthattunk így "egyenesben".
Persze akkor is volt olyan szomszéd, amelyik szívesen tévézett volna, de úgy döntött, ő nem jön át, másnál nem néz semmit. Inkább irigykedik egy sort, meg kibeszéli, hogy egyesek más nyakára járnak egy dobozt bámulni...
Ekkor még óvodás, majd kisiskolás voltam, emlékszem - harmadikban volt valami felmérés, amikor adatot gyűjtöttek arról, kinek van otthon tévé, rádió, mosógép, hűtő.
A 24 fős osztályból talán ha hat gyerek otthonában volt minden, pedig debreceni szinten is elég válogatott társaság volt.
Érdekes, manapság már szinte nem ismerjük a második szomszédot, régen meg az utcában mindenkinek tudtuk a nevét. Nem csak a családit, hanem azt is, hogy Sanyi, Laci, Pista, vagy Kati... Hát igen...,  még ilyen ósdi nevek voltak...
Tudtuk, kinek mi a foglalkozása, hányadikos a gyereke, élnek-e a szülei, a nagymamája, hol lakik a család többi tagja, van-e kocsija, telke, volt-e nyaralni a nyáron, azt is, ha valami tragédia történt a családban, és azt is, ha nagy öröm érte őket.
Ilyenkor, mikor átjöttek tévét nézni,  sokszor nem csak a kis székkel érkeztek.
Ha meccsnézés volt a cél,  hoztak egy-két sört, aztán osztoztak rajta, vagy a cigarettát szánták kínálásra.
Ha jött a feleség és gyerek is, természetes volt, hogy egy kis édességet is hoztak, vagy  süteményt, esetleg egy kis gyümölcsöt az udvari fáról, télen egy kis befőttet. Az a lényeg, hogy nem érkeztek üres kézzel.
Hisz tudták: szívességet kapnak, felvesszük a kellemetlenséget, hogy míg ott vannak, addig nem élhetjük a saját életünket, alkalmazkodnunk kell. Nekünk is, nekik is.
Ám mivel jól elvoltunk, ismertük egymást, 
ez nem volt nagy gond. 
Ha meg mégis valaki megfeledkezett magáról, és még 10 után is a képernyőt bámulta megbabonázva, azt a jó kapcsolat okán simán figyelmeztetni lehetett, hogy: Holnap munka, talán aludni kellene. Menj haza, pihenj egyet, aztán majd legközelebb...
Mára meg már azt sem tudjuk biztosan, hogy hívják a mellettünk lakó embert...
Fotó: Fortepan.hu/Fortepan album

Megjegyzések

A kommentek időeltolódással jelennek meg, mivel az admin. felelős a hozzászólások tartalmáért...vagyis kénytelen vagyok átnézni...