A debreceni Hófehérke szomorú, és megható története





Semmit nem találni a debreceni Hófehérkénkről az interneten se fotón,  se szövegben nincs említés  róla - már csak az idősebb generáció emlékeiben él haloványan, pedig gyerekként, felnőttként mindenkit foglalkoztatott - aki csak látta.

Bármikor mentünk be a központba - mindig előtűnt valahol. Általában a Piac utcán közlekedett, de sokszor láttam a Csapóra letérni.  Hogy hova mehetett? Az már eltűnt az idő rejtelmeiben...
Mindenki tudta, hogy a hét, a hónap, és az évek összes napján egy bizonyos időpontban kiment az állomásra- tiszta fehérben felöltözve, és feszülten, repesve várta a vonatot, amivel majd vőlegénye megérkezik hozzá, aztán boldogan élhetnek az idők végezetéig..
És minden egyes nap, évtizedeken keresztül átment a traumán, hogy ma sem jött meg a Kedves...
El tudod képzelni ezt?

Volt egy lány a cívisvárosban, aki élte átlagos életét a háború előtti időkben. Nagyjából annyi idős lehetett, mint anyu, valamikor a húszas évek végén születhetett.
Egy átlag debreceni még a nevét sem tudja. Ifjú korában nem volt miért megjegyezni, később meg már - ha csak lehet - messzire kerülték. 
Volt a lánynak vőlegénye is, de szerelmükbe beleszólt a háború. 
A fiút behívták, kint harcolt a fronton - de haza már nem érkezett. 
Vagy a fronton halt meg, vagy fogságban - nem tudni. 
Szomszédai biztos beszélték a régi időkben, ismerték nagy eséllyel az egész történetet - mára már ők sem élnek.
Amint bizonyossá vált, hogy  szerelme már soha nem tér vissza, a lány Hófehérkévé változott. 
Fehér ruhában járt "éjjel-nappal". Minden fehér volt rajta - akár a menyasszonyoknak - gyerekként inkább egy várkisasszonyra, vagy "váröregasszonyra" hasonlított.
Fehér ruha, fehér csizma,  fehér, lisztezett arc, lisztezett fehér haj, kifestett, piros száj, fehér kalap - én ugyan valami csúcsos fejfedőre emlékszem, de egy gyerek képzelete még igen élénk... Minden fehér volt nála és rajta, és senkivel nem áll le beszélgetni. 
El volt magával, gondjával, bajával. 
Az emberek pedig messzire kerülték. 
Ha meglátták, és nem tudtak kitérni - akkor leszegett fejjel, vagy hirtelen valami nagyon fontos dologra, másra figyelve oldalogtak el mellette.
Emlékszem, ahogy anyu rám szólt, mikor gyerekként megláttam: "Ne bámuld, nem szabad! Bolond szegény..."
Hozzátartozott Debrecenhez - mindenki tudta, hogy Ő Hófehérke, és hogy mi történt vele. 

Hiába nézte mindenki őrültnek, hiába nem volt mellette senki,  ő akkor is, egész életében, évtizedeken keresztül hitt, és reménykedett - hogy egyszer végre megtörténik a csoda,  egymásra találhatnak szerelmével...
Erre a hitre ment el az egész élete...
Fotó: Fortepan.hu/Kókány Jenő

Megjegyzések

A kommentek időeltolódással jelennek meg, mivel az admin. felelős a hozzászólások tartalmáért...vagyis kénytelen vagyok átnézni...