Valamikor réges-régen bilincs volt a szovjet népen...

A piros betűs nap, mely sosem volt a miénk...
Ez volt az az ünnep, aki - ha kinőtt a gyerekkorból félig-meddig - senki sem tartott ünnepnapnak, csak egy munkaszüneti napnak, amit valami "Auróra, meg ami utána történt" miatt kellett megünnepelni.
Ez volt az az ünnep, amiről családon belül ki merték mondani, hogy "ez nekünk nem ünnep, ez az oroszoké".
Meg az is zavaros volt kissé, hogy november 7-én van az évforduló, de minden októberben történt, a neve is jelzi: Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Persze aztán később megértették, hogy a naptár a gond...
Már akkor sem értettük, hogy minek. Jó, persze tudtuk, hogy az oroszok már nemhogy a spájzban, hanem a konyhánkban ültek a családfő bejárattal szembeni helyén - de akkor is...
Már napokkal korábban elkezdődött a készülődés, óvodákban már szeptemberben elkezdték tanítani a november 7-i verseket, dalokat, hisz a nagy nap előtt rendszeresen vendégek érkeztek, a gyerekek nekik produkálták magukat. 
Ilyenkor mutathatta meg az óvónő, hogy milyen jó szakember, mert nagy eséllyel jött valami fenti vezető is az ünnepségre.
A mi óvodánkban, ami egy debreceni nagy gyár nagyon jól felszerelt - akkori szinten - a városban legjobb óvodája volt egy vasútvonal mentén, nagyjából egy úton a közeli orosz, akarom mondani szovjet laktanyával - minden évben meghívtak kiskatonákat is az ünnepségre.
Akkoriban még nem tudtam megállapítani a kort, de valami miatt velük kapcsolatban éreztem, hogy nagyon fiatalok, még "nem felnőttek". 
Megtanították a fenti verset nekem, és egy másik gyereknek. A csoporttársam mondta magyarul, velem meg bemagoltatták oroszul. Sajnos orosz megfelelőjét azóta már elfelejtettem, mint a tanult orosz nyelv is egy az egyben kiesett szinte, de a magyar versecskére még mindig emlékszem, gondolom nem vagyok egyedül. "Valamikor réges-régen Bilincs volt a szovjet népen. De november hetedikén Fegyvert fogott minden szegény. Éjjel-nappal szólt az ágyú, S annyi vér hullott a hóra, hogy vérpiros lett azóta A szovjet nép lobogója..."
És arra is, amikor az orosz nyelvű versike elmondása után a kiskatona maga mellé ültetett. Ekkor vésődött emlékezetembe az a jellegzetes orosz katona szag, amit később a villamoson, vagy buszon jártamban mindig megéreztem, ha valahol egy szovjet katona utazott. 
Ekkor még nem kérdezték tőlünk, hogy akarunk-e koszorúzni menni, kivittek bennünket, élveztük, addig sem kellett bent lenni az óvodában. És gyerekként később is odamentem szívesen a temető beli szovjet katonai emlékműhöz, mert hogy szegény katonák milyen messze "fekszenek" a hazájuktól.
Ekkor még a gyárakban, intézményekben is kötelező volt a felvonuláson, később már csak koszorúzáson való megjelenés, de a hetvenes években mifelénk már megkérdezték, hogy akarunk-e menni, és nem kellett nagy okosság ahhoz, hogy kivágd magad, ha nem. Bármilyen indokot felhozhattál, nem volt probléma belőle.
Csak az igazat nem kellett mondani, hogy bocsesz: de valójában annyira távol áll tőlem, hogy minek kellene nekem ünnepelnem, hogy nincs kedvem menni. Menjen az, aki kitalálta az egészet... :)

Fotó: Semmelweis Egyetem Levéltára