Régen a halál természetes része volt az életnek

A régi időkben a gyermekek már kicsi gyermekkorukban szembesültek a halál gondolatával. Családjuk ezt értelmi szintjüknek megfelelően próbálta elmagyarázni nekik. 

Nem titkolóztak, tudták, megértették, hogy van időskor, van betegség, és sajnos ennek sokszor természetes velejárója a halál is. 
Mivel a család sem idegenkedett a haldoklótól, hanem próbáltak könnyíteni utolsó napjain, ott voltak mellette, beszélgettek vele, emlékeket idéztek fel, és ezeknek a találkozásoknak a gyermek is részese volt, ezért a gyermek sem félt a haldoklótól, ugyanolyan természetességgel fogadta el az élet utolsó szakaszát, mint minden mást. 
A halál bekövetkezte után általában a gyerekek is részesei voltak - saját szintjüknek megfelelően - az öltöztetésnek, siratásnak, kikísérésnek. 
A temetésen ott álltak a koporsó mellett, nem hazudták azt a szülők, hogy a szeretett ember csak alszik éppen, vagy elutazott messzire.
Régen a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ilyenkor a gyermekek is mennek a sírokhoz. Manapság óvjuk őket minden rossztól, s úgy gondolják sokan, hogy ezzel, az elmúlás gondolatával ráérnek majd később szembesülni, ez a felnőttek dolga.
És közben nem tanítjuk meg őket arra, hogy feldolgozzák fájó veszteségeiket, arra neveljük őket, hogy az élet csupa öröm, boldogság, minden csak szép lehet - aztán idővel szembesülnek vele, hogy ez nem így van, bizony egyszer mindennek vége lesz...

Fotó: Fortepan/Zsandazsolt/Vaszajda Károly felvétele