Mit tanultak régen nagyanyáink?

Az iskolában minden más volt, mint manapság.


Bár odafigyeltek a gyerekekre jobban, ügyet csináltak abból, hogyha valaki nem készült, nem tudott, eséllyel még a szülő is megtudta, ha rossz fát tettünk a tűzre - és ami a tananyag volt, azt valahogy, legalább az alapjait megpróbálták a fejünkbe verni - ettől függetlenül jóval kevesebbet kellett tanulni.
És nem csak az iskola, a tanárok miatt, hanem sokszor a szülők a ludasok.
Mert manapság ha egy gyerek szüleinek van mit aprítani a tejbe, akkor egyrészt már ötéves korban elkezdődik a logopédus keresése, és a járás hozzá, függetlenül attól, hogy a gyereknek van-e valódi beszédhibája, vagy sem. Ilyenkor már a városi gyerekeknek azon része, akik családjában van kocsi, és tudják finanszírozni gyermekük sportolását, már hordják őket edzésekre naponta minimum egyszer, de sokszor kétszer is. Ugye, a gyereket le kell foglalni. Mert azt hiszik, hogy mindenki élversenyző lesz, és hogy az olyan nagy élmény. Pedig jók az eredmények - ha vannak - és jó az utazás - bár nem sok mindent látsz - de pár dolog kimarad az életedből ezáltal, és a versenysportban az az igazság, hogy kihajtják a gyerekekből még az utolsó szuszt is. Ez pedig nem egészséges. De ez lényegtelen, nem tartozik ide.
Jön az iskola, addigra már nagy eséllyel a gyerekek nagy része tud írni - olvasni. Egy része magától, másik része pedig olyan felfogásból, hogy legyen könnyebb neki a suli. De unalmasabb is lesz, és megtanulja valahol, hogy neki már nem kell tanulni, mert ő tud mindent előre...
Régen azon az elven voltak a tanárok, pszichológusok, hogy második nyelvet ráér harmadik környékén kezdeni, amikor már tökéletes a magyar nyelvtudás, a beszéd, a kifejezőkészség. 
Manapság a menő iskolákban már 2 idegen nyelvet tanítanak. Hol van már a kisfelmenő rendszerszer, amikor még egy tanítóval vittek végig 2 évet, az ő szárnyai alatt nevelkedtek.
Első osztályos gyerekként 7-8 órájuk van egy nap, aztán ott a délutáni elfoglaltság - sport, szakkörök meg persze a délutáni napközi, ahol elvileg megtanulja a másnapit, de a szülő mikor még hazamennek ráhajt egy kicsit, mindenből kikérdezi, átnézik a leckét, és kijavíttat mindent, amit problémának vél. Meg persze a magántanárok, hogy a "kölök" előmenetele makulátlan legyen. A gyerek meg jó ha este kilenc körül ágy körülre ér...
És csodálkoznak, hogy mitől beteg annyit, meg miért fáj a feje már hatévesen, hisz semmi dolga sincs, csak tanulni. 
Régen egy elsős - ha csak nem volt tagozatos - akkor napi 4-5 órát töltött csak az iskolában. Ha tagozatos volt, akkor rendszerben ötöt, néha hatot. Azt se szerettek, mert a többiek már rég elmentek, mi meg még mindig ott ülünk. Ráadásul a tagozatot nem a gyerek választja, hanem a szülő, és egyáltalán nem biztos, hogy ugyanúgy gondolkodnak, a gyerek is ahhoz a tárgyhoz vonzódik, mint a felnőtt...
Volt a matek, az olvasás, írás, ének, rajz, tesi. 
Matekból 2 évig az alapokat vettük, vagyis tényleg megtanultunk számolni. Összeadás, kivonás, ennyi. Aztán harmadikban jött a szorzás és osztás. Addigra már pillanat alatt megértettük, nem volt olyan gond, hogy az egész család képtelen összehozni egy feladatot. 
A gyerekeknek manapság baj van a szövegértéssel, pedig egész nap tévét néznek, számítógépeznek, és kotyognak, kotyognak, kotyognak. 
De kimarad a mese, a vers, a mondóka. Kimarad a meséskönyv nézegetése, ahol elmondja mit lát, elmondja a mese tartalmát, hogy miről szól a vers. 
Régen ezt tanultuk meg, de alaposan. És amikor már ez ment rendesen, jöhettek matekból a szöveges feladatok, vagy a tartalom. Jöhettek az elemzések - persze majd nagyobb korban.
Németországban például mai napig így mennek a dolgok, eleinte évekkel le vannak tananyagban maradva a magyaroktól. Utána viszont pillanat alatt visszajön a lemaradás, sőt...



Fotó: Fotepan/Urbán Tamás