Mikor a gyerek "beírást" vitt haza, még a szülő is megszeppent...

Mert bizony készpénznek vették azt, amit a tanító, vagy tanár jelzett.


Meg sem próbálták kétségbe vonni, hisz akkoriban a közösség egyik legbecsesebb tagja, embere közölt problémát a gyermekkel kapcsolatban.
A gyerekek régen úgy nevelkedtek, hogy már pici korban megtanulták, ha a tanítóval találkoznak az utcán köszönnek, ő okosítja a nagyokat az iskolában, és ő minden gyereknek jót akar. 
Régen, az ötvenes-hatvanas évekig még sok gyerek nem járt óvodába, úgyhogy az első felnőtt, akitől sokat tanulhattak, sok érdekességet, izgalmas dolgot hallhattak - a tanító volt.
Nem volt még tévé, internet, otthon esetleg képeskönyv volt, meg az öregek meséje.  
A gyerekek még úgy mentek iskolába, hogy minden újdonság volt. A betűk, a számok - ezek világa még titokzatos volt. A tanító volt az, aki a kicsit ebbe a "csodák világába" bevezette. 
Ráadásul otthon is azt hallották, hogy a tanár csak jót akar, és nem szabad megbántani őket, mert ők ugyanolyan, amint apa, vagy anya. Nem szabad visszabeszélni, hisz felnőtt, és  sok-sok évet szán az életéből arra, hogy a gyerkőc okosodjon, és pallérozódjon. 
Tanítónak régen az ment, akinek tényleg legnagyobb vágya volt, hogy a gyerekeknek átadja azt az alapot, a tudást, és tartást, amire aztán később építeni lehet. Büszkék voltak "gyermekeikre", még 30-40 év távlatából is emlékeztek nevükre, és csínytevéseikre. 
Egyszóval: érdekelte őket a gyerek, nem csak egy anyakönyvi szám volt a naplóban, hanem huncut szemű, tudásra vágyó, de még kissé faragatlan gyermek, sok-sok erénnyel, tehetséggel.
Komolyan hitték, és idézgették is, hogy "A gyermek egy csiszolatlan gyémánt, de minden gyémánt metszése, csiszolása más..."
Vagyis tudták, hogy a gyerek egyéni odafigyelést igényel. 
Az a jó tanár, aki a gyerekekben egyéniséget lát, és azt  nem akarja elnyomni, hanem épp kiteljesíteni.
Vagyis tudták, hogy oda kell figyelni egyénenként. A szülők meg tudták, hogy a pedagógus szívét-lelkét beleadja abba, hogy a gyerkőc sikeres legyen. Épp ezért, ha probléma volt, akkor azt komolyan vették, és próbálták a pedagógussal összehozni a megoldást rá.
A tanítók annak idején családlátogatásra mentek, sokszor pont egy csínytevést követően. Ez már pont elég volt arra, hogy a gyerek meggondolja, máskor is elköveti-e. 
És bár voltak büntetések is, jobb iskolákban már akkor sem verés - valahogy tudták még az elsősök is, hogy jogos a feddés, és meg sem próbáltak ágálni ellene. 
Elfogadták, és próbáltak "jobbá válni". 
És biz'a általában sikeredett... :)

Fotó: Fortepan/Fortepan