Miért voltak olyan szomorúak a régi emberek?

Biztos Neked is kezed ügyébe került már régi, megsárgult fotó, melyen az, akit fényképeztek - mintha karót nyelt volna, és még véletlenül sem húzta el "vigyorra" az arcát.
Mi lehet ennek az oka?
Persze, okolhatjuk a fényképezőgépek technikáját, ami azért lényegesen hosszabb idő alatt készített felvételeket, mint manapság kattintunk a telefonnal.
Most is elég kivárni azt az egy-két másodpercet, amikor csízt kell mondanunk, hogy kellően vidámnak tűnjünk. 
A kicsivel is gyengébb gépeknél még az exponálási idő gyengébb volt, ezért aztán néhány másodpercig minimum nyugiban kellett maradni. 

Aki élt már a hatvanas években az tudja, hogy régen, ha elment a fényképészhez az ember, ott beállítva kellett üldögélni, meg volt határozva merre tartod a fejed, hogy emeled fel, és még az is, hogy merre nézel. És még vidámnak is csak felszólításra lehetett lenni. Úgy meg nem az igazi.

Aztán ott van az az ok, hogy még 120 évvel ezelőtt - a fotó a múlt századfordulón készült - nem volt mindennapos a fotózkodás, az emberek nem szokták meg a kamerát, még feszélyezettek voltak. Nm csoda, ha karót nyeltek. 
A ritka fényképezésból következik az is, hogy - szerintük - a legjobban akartak kinézni az utókor előtt. Felvették legjobb ruhájukat, rendbe hozták a hajukat, az idősek kezükbe vették az imakönyvet, és szálfaegyenesen álltak, ültek, mellkast ki, hasat be... Így a legkedvezőbb képet hagyták maguk után, legalábbis úgy gondolták. Meg aztán ami ritkán történik az emberrel az nem lesz megszokott, olyankor pedig mindig feszélyezve van az ember.
És még egy ok, a legfontosabb. 
Akkoriban nem vették jó néven, ha valaki állandóan nevetgél. Lányoknál erkölcstelennek tartották, rászóltak a gyerekre, ha egyfolytában nevetgélt,  hisz amúgy is azt tartották, hogy a bolondok vihorásznak állandóan.
Abban az időben az érzéseket megtartották maguknak az emberek, nem volt szabad ezen a téren kitárulkozónak lenni. 
Fotó: Fortepan/Fortepan, Fortepan/GGAABBOO