Jóban-rosszban a másikért - és önmagamért...

Egy fotó a múltból - egy más világ életfelfogásából. 
Persze manapság is van még kitartás és szeretet, de valahogy mind ritkábban fordul elő, hogy egy pár leéli együtt az életét, és valóban a rosszban is együtt marad. Akár nyomorban, bajban, betegségben - egészen a végsőkig.
Ha jön egy rossz periódus, akkor a legkönnyebb lelépni, és azt mondani - ennyi elég.
Pedig akkor a rossz után még jön egy rosszabb, amikor senki sincs az ember mellett. Aztán kapkod fűhöz-fához, mert mégis csak jó tartozni valakihez. 
És ilyenkor esik cseberből - vederbe.
Ahelyett hogy megnézné, hogy hol alakíthat, hogy segíthet a másikon, és önmagán is egyben.
Miért szerette meg anno a párját, és most mi az a nagy baj, ami miatt távozni akar. 
Ez sokszor semmiség, áthidalható dolog. Sokszor pedig olyasmi, amiről senki nem tehet. Se ő, se én, se más... csak egyszerűen jött. 
Akkor meg minek váltani?
Manapság nem tudjuk jó dolgunkba mit csináljunk. 
A régiekhez képest alig van bajunk.
Hogy nehéz a megélhetés? Régen tán jobb volt. Másak voltak az igények, tudták, hogy nem kaphatnak meg mindent egyszerre, örültek a kicsinek. Törekedtek együtt rá, hogy jobb legyen. És jobb lett. 
Ott volt ráadásul a háború, a forradalom, közte a Rákosi korszak. Kell egyéb? Mégis megvoltak. Közte betegségek sora. Régen egy családban fele gyerek nőtt fel, mint amennyi született, mégsem lépett le az első bajnál az "ember". Ma meg ha születik egy beteg gyerek - nagy eséllyel válás lesz a vége. 
Ha anyagi gondok vannak, akkor elválnak, ha hirtelen pénzhez jutnak, és már túl jól megy, akkor elválnak, ha az egyik sikeres lesz, és már a fellegekben érzi magát - elválnak, ha kinőttek, elrepültek a gyerekek, akkor elválnak. 
Manapság a problémák elől megfutamodni szokás, és hallgatni róla.  Saját magunkkal foglalkozunk, é képtelenek vagyunk a másik bőrébe bújni, hogy megérthessük. Neki is van gondja.
Fotó: Pinterest