Amikor már belefáradtak az életbe...

Mert egy idő után ez van, a Dédi is gyakran mondogatta, hogy "nekem már minden nap ajándék, ezt a mai napot is megértem... De az igazság az, hogy már szeretnék végre pihenni... Sok volt ez a 92 év, elég emlékezni. Pihenni akarok végre..."
Ahogy idősödött a Dédi, és érezte saját testi hanyatlását - úgy vonult mind visszább. Eleinte ritkábban vett részt a közös munkákban, később már otthon is óvatosan bánt az erejével. 

Többször szóba kerül nála az elmúlás, és már nem hessegette a halál gondolatát, tudta, hogy belátható időn belül bekövetkezik, eddigre tényként elfogadta, napjában akár többször is felemlegette - nem nyíltan - félszavakkal. Inkább csak magának jelezve...
Sokszor merült gondolataiba, mint aki már nem is ezen a világon van.
Ahogy nyilvánvalóvá vált gyengülése nem járt el a boltba, nem járt templomba, nem vett részt a nagy családi ünnepeken, nem igazán szólt bele már semmibe. 
Ezt a visszavonulást amúgy - hallgatólagosan - attól, aki már gyenge - el is várták régen faluhelyen. Ha így élt utolsó idejében, akkor a falu maximálisan tisztelte érte, viszont ha nem, akkor úgy intézték, hogy észrevegye magát. Nem tűrték el, hogy olyan akarja irányítani a dolgokat, aki már nem látja át a problémákat teljesen. 
Régen az idős embert tisztelték, szerették, de elvárták tőle, hogy  ne hátráltassa a család munkáját, életét. Elvárták tőle, hogy ott, és annyit ténykedjen, amit elbír, és amennyit elbír. 
Ha nem bírta már az állatok ellátását, vagy a földmunkát kint a határban, akkor próbálkozhatott a háztartás vezetésével, vagy annak egy részének átvételével. Ha már ez sem ment, akkor vigyázhatott a gyerekekre, figyelt rájuk, és átadta hatalmas tudását, tapasztalatát.  Mesélt nekik, játszott velük... 
Elvárták tőle, hogy tudja, innentől az utána következő nemzedék az, aki felelős mindenért, ezért ők azok, akik azt is meghatározzák, hogy mi hogy következzék.  És ezt az idős ember természetesként fogta fel, mert azt akarta, hogy az utána következőknek jó legyen. Azt akarta, hogy még életében lássa, később rendben lesz minden. 
Az unokák nevelésében ekkor is hatalmas szerepet kaptak, ám ha már ez is idővel nehezére esett, onnantól már a rangsorban egyenlő szintre került a gyermekekkel.  Kiszolgálták, figyeltek rá, de már a család dolgairól a fiai döntöttek.
Ilyenkor már próbált mindent elrendezni, hogy rendben hagyjon maga után mindent. Aki igazán idős kort ér meg, az érzi, hogy rövidesen közeleg a "vége". Ekkor aztán - ha volt miről - akkor végrendelkezett, ami javítandó volt igyekezett rendben hagyni, ha esetleg volt adóssága, akkor azt is kiegyenlítette, mert nem akarta, hogy "halálában valaki gyalázza, rosszat mondjon rá". 
Ebben az időszakban már sokat gondolkodott, emlékezett, felelevenítette élete legszebb pillanatait, vagy épp a legrosszabbakat.  Napközben imádkozott, és próbálta az utána következőket a jóra inteni.
 Azt akarta, hogy mindent rendben hagyjon. Gazdaságot, családot egyaránt, és hogy szépen emlékezzenek rá. 
Ahogy közeledett ez az időszak, az asszonyok mind a saját, mind a párjuk halottas ruháját is biztos helyre elkészítették, a dédi is. Ilyen gondot nem hagytak az utána maradókra.  Akkoriban otthon készítették, varrták  a szemfedélt, kendőt, amivel az állat kötötték fel. Ha volt pénze rá, akkor a sírja helyét is tudta már, és sokszor a koporsó is fent volt a padláson. 

Azt akarták, hogy a családnak minél kevesebb gondjuk legyen - épp elég az, ha elmennek...

Fotó: Facebook/Fotóbutik, Magyarkanizsa.blogspot.com

Megjegyzések

A kommentek időeltolódással jelennek meg, mivel az admin. felelős a hozzászólások tartalmáért...vagyis kénytelen vagyok átnézni...