Tudod, hogy mi volt a viganó?


A régi időkben általában a ruházatból lehetett tudni, hogy a viselője milyen korú, milyen a családi állapota, a ruha hétköznapi, vagy ünnepi, még azt is esetleg, hogy melyik faluban lakott. 
A gyermek első életszakaszában, a csecsemőkorban, akkor pólyázták a kicsiket, még fáslikkal, leplek, nem úgy, mint pár tíz évvel ezelőtt.  Ez még szoros pólyázás volt, aztán később, a múlt század elején már  úgynevezett dunnikába rakták a csecsemőt, és pólyakötő madzaggal rögzítették.  Aztán, mikor elérte a féléves kort, jöhetett a lazább ruházat, hisz ilyenkor már izgett mozgott, olyan viselet kellett, amiben mászhat, próbálkozhat a járással, a fontos volt, hogy ne vegyen el annyi időt a pelenkázás, mint amikor pólyás volt a kicsi.  Amint karon ülő lett a pici kapott egy kis ingecskét, arra pedig egy ráncos aljú, hátulgombolós, hosszú ujjú ruhát adta. 
Ugye, hogy ismerős ez a név? Hátulgombolós... Ez bizony még most is azt jelenti, hogy kicsi, még kis ügyetlen. Ez az öltözet tökéletes volt a szobatisztaságra nevelésnél is, nyáron általában alsónemű nélkül szaladgáltak benne a gyermekek.  És mindegy, hogy fiú, vagy lány volt a baba, akkor is ugyanolyat hordott, inkább a hajviseletről, és a sapkáról, vagy kendőről lehetett tudni, hogy milyen nemű a gyermek. 
Ezt a  ruhácskát aztán országrészenként másképp hívták.  Volt, ahol zubbonynak, volt ahol mellyes szoknyának, és olyan is, ahol viganónak hívták. 
A lényeg az volt, hogy ilyen öltözéket eredetileg a még otthon lévő, iskolába nem járó gyerekek hordtak. 
Télre bélés nélkülit varrtak, nyárra pedig vékonyabb anyagból, bélés nélkülit. 
A múlt század elején már a gyerkőcök  3-4 éves korban vették fel utoljára, onnantól mini felnőttruhába öltöztették őket.
Fotó: Fortepan/GGAABBOO