Színészek, akiket 56-ért meghurcoltak

A művészek érzékeny, lobbanékony emberek - ezért lehetnek művészek. Nem csoda, ha az 56-os események folytán sokan közülük csatlakoztak az általános sztrájkhoz, és tettek egy olyan fogadalmat, hogy amíg a szovjet csapatok nem vonulnak ki hazánkból, addig nem is lépnek színpadra. 
Néhányuknak sajnos ez "sikerült is". 
De a legtöbben részleges büntetést kaptak, vagy így, vagy úgy büntették őket, de életüket nem vették el, egyeseket börtönre ítéltek, mások pedig szakmai megtorlást kaptak.
És persze ott voltak azok az emberek, akik a már 56 utáni új rendszer szerint az előző kegyeltjei voltak - csupán azért, mert akkor foglalkoztatták őket... Így került háttérbe Soós Imre, Krencsey Marianne, és sorolhatnánk... Mészáros Ági rádióban felolvasott nyilatkozatáért, de ugyanakkor előző rendszerbeli sztárolásáért is bűnhődött azzal, hogy későbbiekben alig foglalkoztatták.
Sinkovits Imre még a Petőfi téren néhány tízezres tömeg előtt elszavalta a Nemzeti dalt - minden hangosítás nélkül, ekkor még egy tüntetésen nem volt divat a mikrofon... Aztán este, amikor már 200 ezresre duzzadt a tömeg ismét - már a Parlamentnél.
Meg is lett az eredménye. A tüntetés, és a szavalat eléggé ismert lett külföldön, így börtön szóba sem jöhetett, rossz fényt vetett volna az új rendszerre, ezért először felére csökkentették a fizetését, jelentős szerepeket nem bíztak rá, és rá akarták venni, hogy hozzon nyilvánosságra egy megbánó nyilatkozatot, amit megjelentetnek a Népszabadságban.
Ez Sinkovitsnak nem tetszett, nem vállalta, így aztán leparancsolták a színpadról, és fél évre egy műanyagipari szövetkezet bedolgozója lett.  Aztán pedig 5 évig nem dolgozhatott az ország első színházában - mely akkor a Nemzeti volt - a József Attila Színház művésze lett, ennek közönsége jórészt munkásokból került ki. 5 év után aztán visszatérhetett a Nemzetibe.
Bessenyei Ferencet az egyetemisták csoportja vitte magával a Bem szoborhoz, és ő ott elszavalta a Szózatot.  Ráadásul mivel a Nemzeti éléről eltávolították Major Tamást, és egy három tagú bizottságba választották, aki innentől vezetői lettek a színháznak. Ezt sem vették jó néven. Őt sem ítélték börtönre, vezető színész volt, rajta a figyelem - nem tehették meg. El sem tiltották a munkától, viszont a színházon kívül semmi más fellépést nem vállalhatott, és nem filmezhetett.  Aztán végül Fábri Zoltánnak sikerült megtörnie a jeget, mert 1959-ben addig kilincsezett, amíg végül engedélyt kapott arra, hogy Bessenyeit a Dúvad főszerepében ismét kamera elé állítsa.
Darvas Iván családi okok miatt keveredett bele a történésekbe. Bátyját, akit kémkedés és hazaárulás vádjával zártak le -  ment kiszabadítani a börtönhöz. Állítása szerint becsengetett, és megkérte a börtönparancsnokot, hogy hozzák ki testvérét, ők megtették.  Kicsit ugyan életszerűtlen a helyzet, de nyilván így történt. 
Mindenesetre 1957-ben letartóztatták, és három év börtönre ítélték azzal a váddal, hogy bűnös volt ellenforradalmi szervezkedésben, és bűnöző fegyveres kiszabadításában. Ráadásul kapcsolatot tartott a Szabad Európa Rádióval, és még nehezítette is a sztrájkoló színházak indulását. 
Végül aztán a 3 évből két évet ült le, amnesztiával szabadult. Ezután még egy ideig nem kapott munkát, segédmunkásként dolgozott.
Mensáros László 56-ban épp debreceni színész volt. Mensárost 1958-ban ítélte el a debreceni bíróság. Sok mindent nem tett érte, olyan nézeteket hangoztatott, amit Kádár János is vallott kormányzása első néhány hónapjában. Valójában elítélésével  egyszerűen meg akarták félemlíteni a színészeket, koncepciós per volt az övé.  Annyi bűne volt még, hogy 56-ban tagja volt a helyi forradalmi bizottságnak, mint oly sokan akkoriban.
58-ban tartóztatták le, bonyodalmak után 1960-ban szabadult, aztán pedig pincérkedett, mert hogy fel nem léphetett. Végül Berényi Gábor kopogtatott Aczél Györgynél az érdekében, hogy engedje fellépni, hisz három gyermeke van. Mensáros még a raboskodás alatt elvált feleségétől.
Földes Gábor színész, főrendező  volt az egyetlen, akit végül kivégeztek 56-os tevékenysége miatt.  A győri Kisfaludi Színházban dolgozott, mindössze 33 éves volt halálakor, kora ellenére már a legjobbak között tartották számon. Már 53-ban rendszerellenesnek számított, Nagy Imre nézeteit vallotta. 
A forradalom napján ő is ott volt a Petőfi Kör megalakulásánál, aztán két nappal később az Ideiglenes Nemzeti Tamás elnökségi tagjává is választották.  A megyei börtönnél összecsapásnál az ő érdeme is volt, hogy nem járt több halálos áldozattal.  Mikor pedig Mosonmagyaróváron megtörtént a sortűz, ő volt az, akit a városba küldtek, és lefegyverezte a felelős határőr laktanyát. 
A forradalom után többször letartóztatták, szabadon engedték, letartóztatták. 
Aztán őt, és még 5 társát a népköztársaság elleni szervezkedés vezetésével, és gyilkosságra való felbujtással vádolták meg, el is ítélték őket, és ki is végezték. Mellékbüntetésük vagyonelkobzás volt. 
Az ítéletet 1958. január 15-én végrehajtották.
A család megpróbálta elérni, hogy kapjon kegyelmet, Major Tamáshoz és Simon Zsuzsához fordultak segítségért, és ők mindent meg is tettek, beszéltek a legfőbb ügyésszel, az igazságügy miniszterrel, Major Tamás még Kádár Jánost is felkereste az ügyben. Próbált segíteni Szendrő József, az akkori nagyon jól működő debreceni Csokonai Színház igazgatója is. Azonban nem sikerült az akció, három szavazat ellenében az Elnöki Tanács kollektív államfői testülete kimondta a halálos ítéletet. 
Nagy Attila a forradalom idején Miskolcon dolgozott, és az biztos, hogy akkor központi alaknak számított a megyében, bár nem tudatosan.  23-án fellépése lett volna, először megrettent a forradalom hírére, hisz rokonsága, és szerelme Galambos Erzsi Pesten voltak.  Nem akart belekeveredni a történésekbe, ám október 25-én mégis csatlakozott az Egyetemvárosba igyekvő tömeghez.  És ha már ott volt, felkérték, hogy szavaljon.
Ő teljesítette a kérést, és a Szózatot mondta el. Innentől kezdve a tömeg vezetőjét látta benne, és ő meg is felelt ennek. A sztrájkbizottság ülésén is ott volt, és egy idő után a tömeg egyszemélyi vezetője lett, hallgattak rá az emberek.
Aztán október 26-án Miskolcon is kitörtek a fegyveres harcok, és sok szörnyűség történt. Ekkor már szerelme, Galambos Erzsi nem engedte ki a házból a művészt, nem akarta hogy baja essék. De baj volt a városban, és Nagy Attila kollégái kérték, hogy menjen, és valahogy csillapítsa le a tömeget, mert baj lesz, hisz lincselni készülnek. Végül a színész úgy döntött, hogy velük megy, és megteszi amit lehet. 2 nap múlva helyreállt a közbiztonság, és ekkor a munkástanács vezetőjének is kinevezték. November 3-án lemondott a tisztségéről, és inkább visszatért a színházba. 
Aztán bejöttek a szovjetek, és 10-én már le is tartóztatták. Pár napot töltött bent a fogházban, ám 1957-ben ismét kihallgatták, bántalmazták, majd egy évvel később 12 év börtönre ítélték az ellenforradalomban való részvételért.  Később persze foglalkoztatták, visszafogott stílusa, intelligens szerepformálása a legnagyobbak közé emelte...
Mind művészi téren, mind emberileg nagyok voltak. És ezek a kis apró történetek is mutatják, hogy hősnek nem születik az ember, hanem a körülmények teszik azzá... Legalábbis a legtöbb esetben...


Forrás: Magyar Nemzet, Színház.org,
Színház.hu, terasz.hu, Vígszínház,
Imedia, A teátrális demokrácia útjai – Cseh Katalin,
szinhaz.net,
MTI – 1956