Mit használtak nagyanyáink kozmetikumok helyett?

Régen még a férfiak, főleg a falun élők, nem igazán szerették, ha a nők "kenték magukat". Aki festette magát, azt úgy vették, hogy erkölcstelen. Ettől függetlenül persze a nők akkor is szépülni vágytak, így megoldották házilag a "kozmetikázást".
Kezdjük az arcbőrrel, hisz azt szinte mindenki ápolta valamilyen szinten, házi trükkökkel próbálkozott még szebbé varázsolni magát. 

Ha száraz volt a bőr, akkor volt, aki tejfölt használt kenceficének. De bőrtáplálásra nem volt ritkaság, ha mézet kentek az arcra. Persze ezeket a "kozmetikumokat" is le kellett mosni az bőrről, nem maradhatott fenn.  Ha volt egy kis almahéj, azt is rábiggyesztették akár az arcra, mint az uborkát, uborka végén a szem alá pakolásként, de ugyanúgy jó volt rá a burgonya is lereszelve, vagy vékony szeletként.  Aztán ha még mindig kékes színű volt a bár meg lehetett próbálkozni egy hideg kanál, vagy egy életlen, tömpe hideg kés odabiggyesztésével, jó hatással volt a megfáradt bőrre.  
A szemöldökét ritkán szedték, de egyes részeit kihúzva formásabbá lehetett varázsolni látszatra. A festését korommal végezték. Gyufa végére kis papírt, vagy vattacsomót tekertek, és óvatosan meghúzták a kívánt vonalat a koromba mártott résszel.   
Ha a haj zsíros volt, és még nem volt ott a hajmosás ideje száraz samponként kőpúdert használtak. Beledörzsölve a hajba, pár percig rajta hagyva, utána pedig kifésülve - csodákat tett.  A púder nem csak száraz samponnak, de izzadásgátlónak is kiváló volt, csak be kellett vele kenni a kívánt testrészt - szárított. Ugyanilyen hatása volt a hintőpornak is. 
Cipőbe is ezt rakták, ha izzadt a láb. 
A hajat amúgy ecetes vízzel mosták, ha azt akarták, hogy fényesebb legyen, selymesebb, akkor nem ártott egy tojás sárga pakolás neki. Persze utána öblítették. 
Régi időkben is előfordult a hajtetű, bár akkoriban nagy szégyennek számított. Tetűirtók híján a hajat petróleummal kenték be, egy darabig rajta hagyták, aztán lemosták, öblítették, szárították, és nagyon sűrű fésűvel kifésülték.
Ha kiszáradt a bőr, akkor zsírozták. Mint ahogy a babák bőrét is, ahol a pelenkával érintkezett.  
Volt, hogy göndör hajat szeretett volna a leányzó, de minden háznál volt hajcsavaró. Erre a célra tökéletes volt egy-egy rongydarab csík. A közepén feltekerték a hajat, ha már feszesen állt, akkor a két végét a rongynak összekötötték. Ha azt akarták, hogy a loknik tartósabbak legyenek, akkor jó megoldás volt a cukros vízzel való áttörölgetése a berakott, még száradó hajnak, de tökéletes volt rá a sör is - egy baj volt vele, sörszagú lett tőle a haj is. 
Szőkítésre kamillát használtak. Aki amúgy is szőkés volt, annak világosodott tőle a haja. 
Barnító pedig diófalevél volt.  Megfőzték, és azzal mosták a hajat. Sötétebb színe lett.
Szappant hosszú ideig házilag főzték az év során összegyűjtött maradék, hulladék zsiradékból. Ezt aztán szódával kifőzték, direkt erre a célra készített ládába öntötték és vártak, hogy megdermedjen. Mikor már majdnem jó volt, felvágták kellő darabokra, utána pedig szárították. Mostak vele, és legtöbbször mosakodtak is.
Aztán ha mégis illatos szappant akartak, akkor különféle virág olajokat öntöttek hozzá, így készült a mosdószappan.
Ha egy gyereknek pattanásos volt a bőre, akkor minden nap megevett egy kis élesztőt, és akár pakolást is készítettek belőle.  Ugyancsak jó hatással volt az arcbőrre a tojássárgája akár mézzel keverve. Fel kellett kenni, hagyni megszáradni - aztán természetesen le is kellett mosni...
Pirospozsgás arcra két trükk volt: Ha volt piros rúzs, akkor egy leheletnyit fölkentek az arcra is belőle. 
De az igazán természetes a következő eljárás volt:
Az arcot végigpofozgatták. Nem túl erősen, csak annyira, hogy csípő érzést érezzen a szépülni vágyó. Elég hosszan tartó pirospozsgás pofi volt a jutalom....
Fotó: Galéria Savaria, Fortepan/MAGYAR FÖLDRAJZI MÚZEUM / KEREKES J. ZOLTÁN