Amikor még a tanító pedagógus, nevelő volt



Tanító osztályával a régi időkből

Mert volt ideje szeretni, odafigyelni. 
Nem vették el az idejét fölösleges nyilvántartásokkal, amiket soha senki nem fog olvasni. De ha már van számítógép, és internet, akkor miért ne...
Régen is voltak írogatni valók, nyilvántartások, stb. de még mindig elfogadhatóbb szinten, mint manapság.
Hagyták őket dolgozni, nem voltak ennyire leterheltek. 
Aki szerette hivatását, azt a gyermekek is imádták, megtettek neki mindent. Még azt is, amit egyébként nem tennének.
De a teljes képhez hozzátartozik az is, hogy régen rang volt, ha valaki tanító, vagy tanár lehetett. 
Odafigyeltek szavára, tekintélye volt a közösségben... 
Mára ez a felfogás semmissé lett...
Manapság már mások mennek tanárnak, más a követelmény, és más a családon belüli viszony...
Tanítónak, tanárnak már jó ideje nagyrészt azok mennek, akiket máshová kicsi az esély, hogy felvennének.
Így aztán nem a hivatás szeretet hajtja őket. Persze vannak kivételek, akik gyerekkoruktól kezdve erre a pályára készülnek, de sajnos sokan csak a végzettségre mennek.
Aztán vagy elhagyják a pályát, jobb fizetség reményében, vagy maradnak,  mert mégis csak értelmiségiek, mégis csak tanárnak, vagy tanárnőnek szólítják őket. 
Mégiscsak diploma van a kezükben.
Sok esetben fegyelmet sem tudnak tartani- próbálják a gyermekeket túlkiabálni, pedig régen, ha a gyerekek mással foglalkoztak, vagy traccsolás volt órán, a legritkább az volt, hogy a tanár ordítva próbálta leadni az anyagot. 
Legtöbbször vagy elhallgatott, és szépen megvárta, míg a siserehad csendesült - persze közben tekintetével jelezte rosszallását -, vagy pedig folytatta beszédét, de immár halkan... 
És persze volt a harmadik verzió, amikor a hangadót kiküldte a teremből - na, ez mára tilos... 
Merthogy a gyermeknek jogai vannak...  
Régen tanítónak az ment, aki szeretett, és tudott is tanulni, át tudta adni ismereteit és - ugyan elcsépelt szólam - de imádta a gyerekeket. 
Nem kényszer volt számára minden nap, hanem a problémákat kihívásnak vette, a rosszcsontokat pedig egy-egy alakítandó csemetének. 
Képes volt munka után lemenni a szülőkhöz, ha valami probléma volt, és megtárgyalni a teendőket, egyáltalán kitapasztalni, hogy mi lehet az oka annak, hogy   nem úgy teljesít, vagy nem úgy viselkedik, mint ahogy azt elvárható lenne tőle.
Aki alkalmas a pályára, azon már gyermekkorban látszik, hogy tanárnak teremtetett. Nemcsak az okossága miatt - a többiek odafigyelnek rá, elfogadják véleményét, mennek utána, ő pedig toleráns, nyugodt természet. 
Sajnos manapság óriási a követelmény, ez mind a tanítókra, tanárok, mind a gyermekekre hatalmas terhet ró. 
És ha valaki csak ott van a pályán, csak leadja a tananyagot, de azon túl egy fűszálat sem tesz keresztbe, annak eredményei nem lesznek. Nem lesz meg a kapcsolat pedagógus és gyerek között, és a szülővel sem.
Enélkül pedig eredményeket elérni nem lehet. 
És bár a szülő legtöbbször jót akar, ám ha valami mégsem úgy sül el, ahogy kellene, csak egy elhivatott pedagógus tudja apránként meggyőzni őket arról, hogy van megoldás a gondokra, dolgozzanak együtt érte, úgy sikerülhet. 
Az ilyen pedagógust tisztelték, szerették, lesték kívánságait, kedvére tettek. És akartak megfelelni nekik. 
Így van ez ma is. Aki nem munkának látja a tanítást, az manapság is jól meg van a gyermekekkel. 
Hisz a legtöbb ember a szeretetért, odafigyelésért mindenre képes...
Fotó: Fortepan.hu/Kókány Jenő
Kommentelési lehetőség a Magyar anzix Facebook-oldalon.
Ha szükséged van egy cikkre, mert megjelentetnéd, kérlek szintén oda írj üzenetet! Köszönöm!