Mi volt az első, amikor elindult a vonat?


Régen az emberek ha utaztak, akkor nagy eséllyel a vasutat választották. Kocsival nagyobb távra ritkábban mentek - nagy érték volt, óvták még a széltől is.
Viszont ott volt a vonat, ami olcsó volt, kényelmes, és nyugalmas - nem kellett a vezetéssel foglalkozni, és menet közben mászkálni, felállni, sétálni is lehetett. És ha jött a szükség, egy ajtónyira az illemhely is kéznél volt.
Úgyhogy pár városnyira a nagymamához, vagy rokonokhoz,  vagy a vállalati, vagy SZOT-üdülőbe szinte biztos, hogy vonattal utaztunk. Még kedvezmény is volt az árból, úgyhogy "bolond volt az, aki nem használta ki".
Felszállás után jött a helykeresés. Gondosan, ne legyen a hely az ajtónál, mert az a hely tiszta átjáróház, legyen függöny, hogyha aludni akar az utazó, mögé bújhasson cseppet, ne  süssön a szemébe a nap. Ne legyen tele a szemetes, és a csikkes, - régen még volt - és a körülményekhez képest tiszta legyen a környezet.  
Ha sikerült kiválasztani a nekünk legjobb helyet, jött a lepakolás, bőrönd fel, kabát, felső a fogasra,
a "kajás" táska pedig gyorsan elő. 
Aztán jött a kipakolás. Alumínium ételes kinyit - és már illatozik is a finom rántott csirke, vagy valamilyen sütemény. Aztán kis termosz, nagy termosz. Kisebbnek a feketekávé, nagyban pedig a szörp, vagy inkább tea. Kellett a kávé, mert bár a vonatokon volt Utasellátó, de az átlagember pénztárcájának drágán árultak. Csak akkor vettek ott valamit, ha más megoldás nem volt. Meg még egyet, amit nem lehetett máshol kapni - legalábbis olyan finomat nem - a csokirolót. 
A vonat indulása után pár perccel - ha nagyobb távolságra ment - szinte mindenütt jóízűen falatozó embereket láttál. Volt, aki egyszerűen kenyeret, szalonnát, volt aki rántott húst evett. És ha ezek nem is voltak a "tarsolyban", legalább egy szendvicset bekebelezett a megfáradt utas...



Fotó: Fortepan/Holenár Csaba és Edina, Fortepan/Vojnich Pál