"Már meghalni sem érdemes...."

Mondogatta nagyapám felesége, nagyanyám távozásakor.
Ekkor szembesült vele, hogy egyrészt mennyi intézni való, másrészt még a levegő vétel is pénzbe kerül ekkor...

Ült a fekete lepellel letakart tükör előtt, háta mögött a mama halálakor megállított órával, és azt számolgatta, hogy mire ment el az a teméntelen pénz, amit nyugdíjas napjaikban kuporgattak össze. Mama kórházban halt meg, már ott felszámoltak hűtést, öltöztetést. Aztán a szállítás, az ottani hűtés, és minden procedúra, még temető használati díj is... Mert hogy állítólag a temetés amúgy veszteséges lenne. Aztán ott vannak a kellékek, az iratok kiállítása, a sír újra váltása, a zene jogdíja, a pap költsége, az egyházközség díja,és sorolhatnánk napnyugtáig, akkor is tartana...
"Rettenetes ez... Azokat kopasztják meg, akik a legszerencsétlenebbek. Elvesztik egy hozzátartozójukat, és ezeket a vállalkozások még azt is elvárják tőlük, hogy kiforgassák zsebeiket...Mert háromszor költ az ember úgy igazán életében... Gyermek születésekor, házasságkötéskor, és amikor valaki elmegy... Az első kettőnél más minden... Ott kapsz valakit, de a halálnál veszítesz... És mégis vannak ilyen halálmadarak, akik képesek ekkor, a legnagyobb veszteségnél az utolsót is leszedni rólad. Nem volt az véletlen, hogy annak idején a koporsókészítők, temetkezésiek nem igazán voltak a közösség része... Mindig tudták az emberek, hogy más kárán gömbölyödnek, nem hiába néztek ferde szemmel rájuk..."
 Az 1800-as évek végéig a koporsót vagy maga a család, vagy inkább asztalos mester készítette. Ekkoriban az volt a szokás, hogy ezt a költséget az elhunyt közvetlen családja fizette. Ha szegény volt, és nem volt rá pénz, akkor az utána maradottak összeadták.
A koporsó ekkor még általában festetlen volt, és 6-7 szál deszkából készítették. Akár deszkánként, és szögenként is "összedobták" a költségeket, és az asztalos munkadíját, mely mellé egy kis pálinka, és bor is járt. 
Manapság már ritka, hogy a család segítsen. Főleg a testvérek... 
Aztán az 1900-as évek elejére az asztalosok rájöttek, hogy a koporsó gyártás jó üzlet, egy részük átállt csak erre a területre. Már készen lehetett venni náluk temetkezési kellékeket, raktáron tartották őket. Idővel aztán a forgáccsal töltött párnát, szemfedelet is árusították, meg lehetett venni náluk a fejfát, és minden - azon a területen - elterjedt kelléket. Aztán már fémből készült koporsókat is árultak, és idővel minden olyan dolgot, amit valamikor valaki igényelt.
A régi időkben a szemfedőt, lepedőt, és minden mást a halott, vagy hozzátartozója életében előkészített, ezek sokszor díszesen hímzett egyedi kellékek voltak. Az idő múlásával ez kiment a divatból, az emberek életükben nem szívesen foglalkoztak a halál gondolatával, nem készültek rá, hessegették - csak az pénzt szedték össze rá, hogy hátramaradt családtagjaikról levegyék a terhet. Persze, ha anyagilag megtehették. 
Voltak olyanok, akik koporsójukat is saját maguk készítették, ilyen még manapság is előfordul ritkán. 
Ilyesmitől manapság már irtóznának. Ezért lett végül annyira elterjedt a hamvasztás, és a hamvak hazavitele. Így a legtöbb költségtől "szabadul az ember"...  
És persze a végtisztességet minden embernek meg kell adni, ez nem kérdéses, de az itt maradóknak utána is élni kell... Kemény kimondani, de ez a helyzet...
Fotó: Fortepan/MEZEY FERENC