Magyar ember evés közben nem beszél...

De miért volt ez a szokás? Vajon honnan eredhet?
Ez a tisztelet jele volt. Régen az ételt tisztelték. Ezt többféleképpen kimutatták. 
Étkezéskor a férfiemberek mindig letették kalapjukat,  és a kenyeret is mindig a gazda szelte meg. Ezt sem lehetett bárhogy. Nem volt szabad törni, vagy grádicsosan vágni, simára kellett szelni a kenyeret, ha nem így tette, akkor azt a ház lakói szóvá tették.  
Ha mindenkinek levágta a kenyerét, utána a kenyeret egyből a helyére kellett tenni, olyan nem volt, hogy az asztalon száradt, utolsó morzsáját is vigyázták. 
Ha véletlenül leesett egy darab kenyér, akkor azt felvették, megfújták, megcsókolták és elfogyasztották. 
Az étkezést a család mindig imával kezdte, a gyermekek is imádkoztak, ez volt az egyik első, amit beszédtanulás közben megtanultak. 
Szedni az ételből úgy kellett, hogy tekintettel voltak a többiekre, maradjon nekik is. 
És bizony evés közben nem volt illendő beszélgetni. Az étkezés mindig csendben folyt, ezzel is megtisztelték az ennivalót és a kenyeret.
Ha egy gyerek mégis elkezdett fecserészni közben, akkor rászóltak, hogy ennie kell, nem beszélgetni, most az evésnek van itt az ideje. 
Az is idetartozott, hogy ha az ételt kiszedte valaki, azt el is kellett fogyasztani. Pocsékolás nem volt, és addig nem volt más finomság, amíg az előző a tányérról el nem fogyott.
Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége