Tudtad, hogy régen a gyerekek gyalog jártak iskolába?

Igen, a városiak is. 
Nagy ritkán előfordult, a szülő a buszon elkísérte a gyerkőcöt valami oknál fogva, vagy ha volt kocsi, akkor egyszer-egyszer odakanyarodtak a sulihoz, de az esetek túlnyomó részében kutyagolva tették meg az utat reggelente.
Ha csak nem volt túl messze az intézmény a lakástól, de akkor ott volt a villamos, vagy a busz. 
Valahogy nem volt divat a csemetét fuvarozni, és a gyerekek sem igazán igényelték, hogy a szülő a sarkukban legyen.
Az olyan "gyerekes" volt. 
Szerették, ha nagynak látják őket, ha már majdnem olyanok, mint a felnőttek.
A falusi, tanyasi iskoláknál ez szinte természetes volt, ott több kilométert is kutyagoltak  iskolába menet, meg persze hazafele. 
De egy nagyobb városban is előfordulhatott, hogy a gyerek hosszabb távot sétált, vagy esetleg biciklizett az iskoláig. És kibírta, sőt szerette.
Jó is volt az, amikor hazafele menet baktatva kibeszélhettük az aznapi történéseket, vagy kedvenc színészünkről, filmünkről, vagy mondjuk egy meccsről traccsolhattunk útközben. 
Elrepült az idő, nem volt olyan unalmas, mint várakozni a buszmegállóban, aztán kapaszkodni, hogy fel ne borítson a többi utas. 
Abban az időben a szülők nagy része olyan munkabeosztással dolgozott, hogy egyszerűen nem tehette meg, hogy a gyerekét kísérgesse. Se menet, se jövet. 
Korán megtanulták az önállóságot, és azt, hogy vigyázzanak magukra. Mert akkor sem volt minden veszély nélküli egy gyerkőc élete, csak jó előre kioktatták őket a szülők, hogy egyedül sehova sem kóborolhat, idegentől ne fogadjon el semmit, és ne higgye el, hogy bárkivel üzen a szülő neki, senkivel se menjen sehová semmilyen indokkal. 
És valahogy felnőttünk...
Fotó/Fortepan/Urbán Tamás/KORENCHY LÁSZLÓ