Tudtad, hogy régen a fagylalthoz is kenyeret ettek?

Persze nem az utcán, hanem ha otthon fogyasztották el ezt az üdítő, frissítő finomságot.
Voltak, akik otthon is készítettek, vagy készíttettek fagylaltot, de inkább az volt a szokás, hogy a közeli cukrászdában, vagy esetleg utcai árusnál egy direkt erre a célra fenntartott edényben, vagy egyszerű befőttes üvegben  vittek haza annyi fagylaltot, ami az egész családnak elég volt egy evésre. 


Volt ostyából, direkt erre a célra készített kagyló is, amibe néhány forintért fért egy kis csoki-vanília, vagy amit épp megkívántak.
De ha olyan adagot akartak otthonra, amiből tényleg mindenkinek jutott, és nem csak egy-egy gömbnyi, akkor inkább tartállyal érkeztek a cukrászhoz.
Legkedveltebb íz a csoki, vanília volt, még esetleg a puncs jöhetett szóba, no és a citrom.
Hazaérve pedig szépen kiporciózták az adagokat - méghozzá fagylaltos kelyhekbe, fagylaltos pohárba, körbeülték az asztalt, és szépen, lassan elfalatozgatták a kenyérszelettel. Nem volt apelláta, a pár éves kisgyerektől kezdve egészen a kilencven éves dédiig - mindenki tudta, hogy ezt így kell enni, hisz akkoriban még rettegett betegség volt egy torokgyulladás is, nehezen gyógyult ki az ember ebből is. Épp ezért pici gyerekeknek - nagyjából óvodás korig - nem is adtak belőle. Esetleg tejszínt kaphatott, ha épp a cukrásznál volt az is.  Ha nem, akkor meg majd csak pár év múlva, mindent a maga idejében, mikor már megértette, hogy mit, hogyan, miért. 
Fotó: Fortepan/Vargha Zsuzsa