Régen nem mindenki nyugodhatott a temetőben

A múltban teljesen más szokások uralkodtak a temetkezés helyével kapcsolatban. Azt, hogy a nyughely temetőn belül hová került, több dolog is befolyásolta.  
Szokás volt, hogy valamiféle szerencsétlenség, vagy bűntett során elhunytat a helyszínen temették el. Vagyis, ha a falutól 2 kilométerre, az út mentén hunyt el az illető, akkor sírja is ott került megásásra.  Manapság ilyen esetben a helyszínen már csak kereszttel, táblával emlékeznek.  
Olyan is előfordult, hogy a temető közelében lévő föld gazdája a saját földjébe temetkezett, bár ezt szinte mindig tiltották a hatóságok. 
Régen a templom körül voltak a sírok, a templom, vagy a kápolna került a temető központjába. 
A különböző vallásúak felekezethez tartozóak általában a temető egy külön parcellájában nyugodtak. 
Az, hogy hová temették az elhunytat függött a halál módjától, és a kortól is, sokszor pedig az anyagi helyzet  is közrejátszott. 
A keresztelő  után, de a serdülőkor előtt elhunyt gyermekeket is külön sírhelyre hantolták el. Külön területen nyugodtak a még ifjúkorban, de családalapítás előtt elhunytak is. 
Az öngyilkosok a temető kerítésének közvetlen közelébe kerültek, míg a kereszteletlenül elhaltakat, és az eleve halva született gyermekeket a temető kerítésen kívüli árkába  hantolták. De ide került az is, aki kicsapongó, iszákos élete miatt halt meg, őket sem a pap, sem a kántor nem temette, sőt a falunépe sem foglalkozott halálával. Ezt "szamártemetésnek" hívták. Az ilyen elhunytakat saját családja egyszerű vászonba tekerve vitte ki az árokig, vagy ahogy épp módjában állt, és hevenyészve elhantolták. A lényeg - hogy halálától, távozásától az egész falu elhatárolódott, nem vett róla tudomást. Hisz a végtisztességet ki kellett érdemelni.
Régen a temető területét is hasznosították mezőgazdasági szempontból. Általában a területet kaszálták, és a keletkező szénát megegyezés szerint hasznosították. Azt a területet, ami pedig még "szűz" volt, veteményezték. Burgonyát, kukoricát termeltek benne. 
A sírakna formája mindig a talajadottságoktól függött, a hegyi falvakban előfordult a függőlegesen, lényegében talpra állított temetkezési mód is. 
Régen a gyermekek sírjára nem fejfát, vagy sírkövet raktak, hanem egy kis gyümölcsfát ültettek jelképesen, nyilván ebben a fácskában élt tovább szerettük.  Mivel nem volt a síron sírjel, így csak a hozzátartozók tudták, hogy a gyermek melyik sírban pihen. 
A felnőtt katolikus és görög katolikus túlvilágiak  sírjára kereszt alakú fejfát raktak, a reformátusok pedig inkább oszlopot, vagy táblát, kopjafát állítottak.  De mindegyik felekezetnél az volt a lényege, hogy jelezze az elhunyt kilétét, vallását - vagyis kellőképpen őrizzék az ott nyugvó emlékét. 
Fotó: Fortepan/Lőw Miklós, Fortepan/Ebner