Volt egy év, amikor hirtelen duplájára nőtt a vallásosak száma...

Kimondatlanul meg sokszorosára. 
De ez csak a látszat volt. 
1989-ig mindenki élte a maga nyugodt kis életét. Úgy boldogultak, ahogy tudtak. Ha valaki előre akart jutni, akkor nem ártott, ha belépett a pártba, és bár nagyjából 800 ezer tagja volt, és ez kevésnek tűnik, ez azt jelenti, hogy majd minden második családban volt egy párttag, ez bizony biztos.
Sokszor ki se lehetett bújni alóla, mert addig mondogatták, hogy kéne, jó lenne, nem ártana, hogy előbb-utóbb megadta magát az illető, és azt mondta - jó, ok, ebbe még nem halt bele senki, hátha utána minden jobb lesz. Ez persze nem feltétlenül teljesült, de legalább a későbbiekben már nem volt téma a belépése.
Persze voltak, akik aztán már funkciót is vállaltak, ők már biztos, hogy nem csak a nyugalomért vállalták a tagságot. Mivel bármilyen helyi vezető csak párttag lehetett, így aztán egyszerű volt közülük választani a pártfunkcionáriusokat is. Ők azért persze más szervezetekben is tagok voltak, munkásőrség, MHSZ, minden ami volt. Tűz körül forogtak, így aztán több jutott a sült húsból is.
Aztán elérkezett a nyolcvanas évek vége, amikor lehetett tudni, hogy a hús kezd lekozmálni, nem árt nyitni az ablakokat, és a füst elől menekültek is kifele az emberek, ki merre látott. 
És mi volt a legegyszerűbb? Ha a legközelebbi templom fele szaladnak, hisz a templom ajtaja mindenki előtt nyitva áll - állítólag. 


Ekkor aztán az összes iskolaigazgatónak, kultúrház vezetőnek, gyárigazgatónak, üzemvezetőnek eszébe jutott, hogy gyermekkorában őt megkeresztelték, és igazából egész életében keresztény nézeteket vallott, templomba is járt, csak persze nem helyben, mert a sok besúgó miatt nem tehette... 
Így fordulhatott elő, hogy egyik év végén még valaki párttag volt, másik év tavaszán pedig már az akkori Kereszténydemokraták színeiben tűnt fel a választásokon. Minden pirulás nélkül.  
Mert ezzel is bizonyította, hogy hithű katolikus. 
Manapság persze úgy néz ki a helyzet, hogy már akkoriban, sőt előtte is mindenki nagy vallásos, és a pártot, párttagokat megvető ember, nagy gondolkodó volt, aki természetesen a háborúban mindig a jó oldalon állt, 56-ban a forradalom mellett harcolt, és elutasította már a kék, és piros nyakkendőt is, nem beszélve a KISZ-tagságról. Úttörőtáborba elvből nem ment, helyette inkább a vállalati, vagy szakszervezeti gyermektáborokat választotta (ahol mellesleg ugyanúgy nyakkendőt hordtak a gyermekek)... Pártnak pedig még a közelébe sem ment, és nem is ismert párttagot, mert ő elutasította még közelségüket is... 
Na, a bölcs, régi öregek csak ennyit mondanának erre: "Persze, persze gyermekem... aztán fölébredtél, mert az éjjelibe lógott a kezed..."