Azok a régi telek, amikor térdig ért a hó


 Vagy gyerekként derékig...
Milyen jó most, nyáron nézni a behavazott autókat, ebben a melegben szinte érzi az ember a hó hűvösségét, üdítő látvány.

 Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években nem volt ritka a havazás egyáltalán. 

Sokszor előfordult, hogy bölcsődébe, óvodába gyalog kellett menni, mert a buszok hajnalban nem tudtak időben indulni, és odaérni a célhoz, akkora csapadék esett az éjjel. És aki üzemi munkás volt, annak már fél hat körül meg kellett érkeznie munkahelyére, és előtte a gyereket is "biztonságba helyezte", úgyhogy jó korán indultak. 
Ilyenkor aztán a szülők csapatostul szánkón vitték a gyerkőcöket "dolgozóba".  Vagy gyalog, de a kicsiknek térdig érő hóban közlekedni nehézkes volt.  
Ebben az időben a gyermekcipők bőrből készültek, így télen átáztak - minden kezelés ellenére - , ezért aztán ott volt a hócipő, amit a rendes, utcai cipőre vettek fel, mivel ez gumiból volt, védelmet biztosított a cipőnek, lábnak a hideg, és latyak ellen egyaránt. 

Munkába indulás előtt a szülők   lezavartak egy kört a ház előtti járdán, letolták, leseperték a havat, és ha már nem hullott, akkor fel is sózták, vagy felszórták hamuval, nehogy valaki elcsússzon, hasra essen, meg persze a büntetéstől is tartottak, mert akkoriban is voltak közterületesek, sőt... ezen a téren sokkal jobban ellenőriztek...

Kocsija akkoriban még kevés embernek volt, sokan télire le is állították, fűtés sem volt benne, az indítás is problémásabb volt a mínuszokban. Télen inkább jött a tömegközlekedés, és persze a gyaloglás, ha minden kötél szakadt... 


Fotó: Fortepan/Bojár Sándor, Forotepan/Baráth Endre