Van vöröshagyma a tarisznyában, keserű magában...





Ha került hozzá szalonna, megsütötték...Ennek is volt egy rituáléja...
Az, hogy csak vöröshagyma jutott a tarisznyába egy szelet kenyérrel, elég gyakran előfordult a régi világban, 80-100 évvel ezelőtt. 

A napszámosnak nem volt otthon derékszám szalonnája, ha volt is valamennyi, kellett a főzéshez, nem tehette meg, hogy naponta elhord belőle egy darabkát. Ezért aztán volt, hogy hagymát vittek magukkal, és így végezték a legnehezebb munkákat. Ha szerencséjük volt, akkor pedig a napszám mellé kialkudtak egy darabot ebből a zsíros finomságból, és délidőben akár meg is süthették. 

Amúgy a hagymának nem véletlen lett olyan fontos szerepe a paraszti étkezésben, főleg ősszel, télen más nem volt, amivel segíthettek volna a szalonna lecsúszásában. Egy zsíros étel fogyasztása azért régen is megfeküdte a hasat, tudták, hogy ahhoz ennei kell valamit. Savanyút - ha volt is - mégse vihettek ki a határba, paprika, paradicsom csak nyáridőben volt, üvegházakról akkor még kisparasztoknál nem igazán hallottak. Így aztán maradt a hagyma, meg a fokhagyma, amiből viszont jó sokat termeltek, hogy egész évben elég legyen főzésre, napszámhoz, szalonnasütésre, mindenre. 

Akkoriban még a nyársakat nem vették, hanem munka közben, ha találtak annak való ágat, akkor azt levágták, és eltették.  Nem egyszer használatos volt ez, a kihegyezett nyársat heggyel felfelé vagy a ház egyik sarkában állították fel, vagy kint leszúrták talppal a földbe. Vigyáztak rá, hogy a nyársnak való egyenes legyen, másképp nem jó a súlypont, nem lehet jól, egyenletesen forgatni a parázs felett ezt a gyönyörűséget...  És persze fontos volt a hossz, mert nem jó  az, ha bele kell hajolni a tűzbe.  A legjobb erre a célra az eperfavessző volt. Akácfából és fűzfából viszont nem volt szabad vágni, mert az keserítette a szalonnát. 
Legfontosasabb kelléke a szalonnasütésnek mi lehet? Hát persze hogy a szalonna.  Egy jó szalonnasütéshez - régen úgy tartották, és nem bolondság - hogy minél vastagabb, sós, fehér szalonna szükségeltetik. A füstölt az finom-finom, de nem szalonnasütéshez való. A szabadban, parázson sütés olyan finom ízt ad a szalonnazsírnak, és szalonnának, hogy ezt fölösleges megzavarni holmi füstöléssel. 
Az is fontos, hogy mekkora darabot vágunk belőle, ez nagyjából tízdekás volt.  Ha vastag volt a szalonna, akkor a bőr alatt, középen szúrták át nyárssal, ha vékonyabb, akkor viszont oldalában. És berácsozták, irdalták késsel. Ez azért fontos, ez a zsírnak csinál helyet, csatornákat  a csorgáshoz.  A szalonnadarab oldalát felszúrás után kicsit befurkálták, mert akkor nehezebben esett le a nyársról.  
A nyárs hegyének a végét pedig laposra kell faragni, mert másképp sülés közben megfordul rajta a szalonnal, ráadásul még le is eshet, az meg hatalmas kár egy ilyen finomságnál.
Ha volt kolbász, szalonna, és még hagyma is, akkor először a kolbász szúrták fel, utána jött a szalonna, majd a vöröshagyma.  És a kisülő zsírt nem lecsepegtették, hanem a hagymán keresztül csurgatták a kenyérre, így a hagyma is egy különösen jó ízt kapott, és a kenyérre csöpögő zsír is finomabb lett. 
Régen a kenyeret, amire a szalonna zsírját csurgatták előtte megpirították. Hogy ez miért alakult ki nem lehet tudni, de valószínű, hogy még egy plusz ízt adhatott az eledelnek, ráadásul így a gyomrot sem terhelte annyira. Legalábbis elvileg. 
Ezt a pirítást akkor csinálták, amikor éppen meggyújtották a tüzet. Kis vesszőnyársacskákkal kitámasztották a kenyérszeleteket a nyárs körül, vagy felszúrva nyársra közelebb tartották a tűzhöz. Amint megpirult az egyik oldal, jöhetett a másik oldal pirítása. 
A szalonnát sosem lángon, hanem parázson sütötték, így szép pirosra sült, nem lett fekete. 
A nyársat nem fölülről lefelé tartjuk, hanem alulról fölfelé, esetleg vízszintesen, és úgy kell forgatni a parázsló fa felett.  A pirított kenyérre annak idején mindkét oldalára csurgattak a zsírból. 
Amikor pedig minden elkészült, először a szalonnazsíros pirítóst ették meg, volt aki fokhagymával is bedörzsölte. Utána jöhetett a kisütött szalonnal, régen ezt is pirított kenyérrel ették, de a legfinomabb akkor, amikor kihűl, másnapra. 
Ha akkor ették meg, sütés után, akkor viszont fogyasztáskor nem húzták le a nyársról, hanem arról vágtak mindig egy-egy darabot... 
Biztos, hogy nem maradt üres a helye...
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás, kajafigyelő.blog
Kommentelési lehetőség a Magyar anzix Facebook-oldalon.
Ha szükséged van egy cikkre, mert megjelentetnéd, kérlek szintén oda írj üzenetet! Köszönöm!